Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magamról

Hegedűs (1990) olaj, vászon, 100*70 cm

Sokáig nem érdekelt semmi.  Olyan volt az életem, mintha  egy szürke lazúrfestékkel áthúzták volna. Megmagyarázhatatlan forrásból érkező köd. Beburkol és érdektelenné tesz. Pályán kívüli   játékos. Hiányzott a cél, felhajtóerő, ami legyőzi a gravitációt.

Apukám korán kilépett az életemből, pontosabban 1984-ben meghalt. A szürke érdektelenség mellé megérkezett a félelem és a lázadás. Középiskolákból sorra maradtam ki, szakács majd kőműves tanulóságom is csupán pár hónapig tartott. Miért pont ez a két szakma? Van rá válasz. Szakácsnak apu szeretett volna, ha életben marad, ki is tanulom! A kőművesség meg az akkori haverok utánzásából ered. De egyikből sem lett semmi. Illetve főzni azt most is szeretek. Apám tudhatott rólam valamit!

Piros és zöld (1990.) pasztel, papír, 50*40 cm

Tizenhat évesen egy textilgyárban találom magamat, mint segédmunkás. Tizenöt forintos órabérem volt, napi 8-10 tonna szövet, amit megemeltem, 8 órás munkaidő alatt. A komoly erkölcsi kihágások, dohányzás, alkohol, éjszakázás és a hirtelen jött fizikai megterhelés megroppantotta egészségemet. Több hónapos gyógykezelés az újrónafői tüdőszanatóriumban. Ez volt a fizetése a komoly ifjúkori lejtmenetnek!

Ott kezdődött el. Egész addigi életemben a képek nem jelentettek különösebb vonzást. Furcsállom most is, de nincsen semmilyen pozitív élményem régebbről a szépművészettel kapcsolatosan. Se kép, se szín, se forma, semmi. De akkor jött két könyv, Dallos Sándor sokak által szeretett életrajzi regénye a magyarok nagy festőjéről, Munkácsy Mihályról. Így történt. Megváltoztam. Nem csavarogtam, nem ittam, később már nem is cigarettáztam. Kábítószert akkor még nem lehetett olyan könnyedén itt vidéken beszerezni, csak „szipuzni”, az meg nekem undorítónak tűnt, így abból szerencsémre kimaradtam. 

Michelangelo másolat (1990.) vöröskréta, papír, 59*42 cm (A2 méret)

De a változás valóságos volt. Otthon ültem és rajzolgattam. Nagyon kezdetleges ügyeket, de szorgalmasan. Sokat olvastam, kiállításokra jártam. Pár rajzomat megmutattam egy „kedves ismerősnek”, aki nagyon kinevetett. Hú, nagyon…. így hamar rájöttem, veszélyes számomra az ilyen, elítélő jellegű kritika. Nem is mutattam meg sokáig senkinek sem a dolgaimat, nem jártam rajzkörbe, sehova, csak otthon rajzoltam, ahogy tudtam. Klasszikus mesterek műveit próbáltam másolni valamint az akkor divatos popsztárok posztereit rajzolgattam. Azok nem mozogtak és jól beállított fény-árnyék ellentéteket rajzolhattam. Budapesten lestem a "schnellezőket”, utcai grafikusok ők, akik jó pénzért lerajzolják a vállalkozó kedvű, pénzes turistákat. Ott álltam mögöttük órákat és lestem! Megengedték, nem voltam konkurencia. Így eltelt jó pár év. Aztán jött Zebegény! Menet közben tanulni kezdtem az érettségiért, egy osztálytársnő beszélt a zebegényi szabadiskoláról, hogy milyen jókat hallott róla. Megmozgatta a fantáziámat! Egy hónap fizetés nélküli szabi a gyárban, irány a Dunakanyar.

 Dunakanyar Zebegénynél (1990.) farost, olaj, 60*80 cm.

     Új világ. Tömeg, rajzosok, festék, élő modell. Nagyon jól éreztem magamat. Ott festettem az első olajképeimet. Aknay János volt a tanár az osztályban, mondom inkább mesternek. Tényleg az! Sokat tanultam. Nem festéstechnikát oktatott. Látásmódot, hogyan kell a dolgokat nézni. Meglátni. Jó befolyások értek, tovább nőtt az elhatározás bennem: tényleg festőnek kell lennem....

  Az lettem.

 

Mosonmagyaróvár, 2012. október 09.