Kelemen Ferenc festőművész - painter - Kunstmaler

A legtöbb ember számára ma nem vonzó képzőművészeti kiállításokra menni. A kiállítótermek üresek, alig egy - kettő látogató. A megnyitókon leggyakoribb vendég az épp kiállító alkotó rokonsága és néhány kedves szomszéd, barát, közelebbi ismerős. Teljes mértékben a képzőművész szakma a felelős, jól megdolgozott, sőt küzdött ezért a nagyon elkeserítő állapotért.

Bár nem lehet teljesen általánosítani, vannak üdítő kivételek. Hallani, látni jól működő kiállítást, ahol sorban állnak az érdeklődő látogatók. Sajnos ez amolyan „kivétel erősíti a szabályt” alapján működik. De mi az oka, eredője ennek a jelenségnek? Lehet ezen javítani? Ezek költői kérdések voltak. Természetesen a minőség, a konkrét katarzis élmény, ami beviszi az embereket a kiállítótermekbe. Csendesen jegyzem meg, hogy a jó reklám nagy löketet ad…

Húsz éves voltam, először jártam a zebegényi szabadiskolában. Gyakorlatilag ekkor, 1991. júliusában dőlt el, hogy a festészettel szoros kapcsolatom lesz. Minden ilyen kurzus után van egy „kipakolás” a hallgatók bemutatják az ott készült munkáikat. Ez is kiállítás, csak egy speciális bemutatkozás. Ott éreztem először ezt az érzést, hangulatot, ami kifejezetten annak szól, hogy az ember bemutatja az alkotását. Nem olyan izgalomról beszélek, amit az előadóművészek érezhetnek a fellépés előtt. Ez egy speciális belső feszültség az emberben. Ha a hétköznapi érzések, hangulatok közül választanom kéne, ahhoz hasonlítanám, mint amikor van egy titkod és lamentálsz, hogy elmondod vagy megtartod magadnak mindörökre. Fontos döntés, hiszen a személyes titkaiddal meglehetősen szemérmesen bánsz. Óvod, félted és csak az igazi bizalmasodnak tárod fel önmagadat. De a festő bele próbálja tenni önmagát a képeibe, ilyen formán minden képben benne van a TITOK. Egy kiállítás alkalmával a titkok jól megfejthetőek, a figyelmes, aktív tárlatlátogatóhoz a festmények beszélnek. Persze ehhez ismerni kell azt a nyelvet, a képzőművészet nyelvét, amin a festmények megszólalnak.

Határozottan létezik ez a számomra már elég jól meghatározható lelkiállapot. Minden kiállítás előtt. Lehet az önálló kiállítás (olyankor sokkal erősebben tör rám), vagy csoportos bemutatkozási alkalom. A magam részéről kedvelem a csoportos kiállításokat, sőt még azokat is ahol előválogatón esnek át a beadott alkotások. A szakmai zsűri kiválogatja, hogy mely alkotások lesznek bemutatva. Ilyenkor meghatározzák, hogy mikor készült, milyen maximális méretű és hány darab képet lehet beadni. Sokan úgy gondolják, hogy csak egy alkotást adnak be. Így legalább ők döntik el, (ha bekerülnek a kiállításra) melyik képpel szerepelnek a tárlaton (pontosan ilyen „szakmai zsűris” kiállítás a most nyílt Moson Megyei Tárlat). Igazából itt is jól meglátszik, hogy a festészet egy szakma. Nekem Aknay János a mesterem, sok mindent tanultam tőle. Többek között azt is, hogy ilyen kiállításokra legalább kettő képet küldjek. Ha választani kell, akkor tiszteljem meg a zsűrit, hogy ŐK válasszanak a beküldött képből. Van nekem erről egy egész extrém történetem, elmesélem.

Velem történt elég régen 1996. őszén, tematikus csoportos kiállítást hirdettek helyben Mosonmagyaróváron. A téma 1956-os forradalom volt. Ifjú, nagyon lelkes és hozzá illő hatalmas önérzettel megáldott (vagy megvert?) alkotó voltam. Kettő képet adtam be a kiállításra. Egy nagyméretű 80*120 cm képet, címe „drámai”, valamint egy a nagyméretű képhez készült 40*50 cm „tanulmány a drámaihoz” című festményt. Akkoriban nem tubusos festékekkel dolgoztam, hanem általam készített tojás és kazein tempera aláfestésre ráfestett, gyantaolajfesték lazúrokkal fejeztem be a képeket. Sok időmbe telt mire elkészültek, pontosan a beadási napon vittem mindkettő munkámat. Fiatalember lévén volt egy komoly koncepció a fejemben. Ha „csak” a tanulmányképet választanák és a nagyméretű képet nem, akkor visszakérem a képet és NEM ÁLLÍTOM KI.  Persze hogy így lett! Még, katalóguskészítés előtt visszakértem a munkám. Kellemetlen volt mindenkinek, hiszen nagyon nagy dolog volt erre a kiállításra bekerülni. Engem ez nem igazán érdekelt. (Pedig ha tudtam volna milyen sok ellenséget szerzek ezzel magamnak!) Az egész történetről pontosan beszámoltam Aknay Jánosnak, aki atyai jó barátom volt abban az időben, nagyon sokat adtam a véleményére. Ő csak csendesen, a szokott stílusában „keményfejű, csökös székelynek” nevezett a történtek hallatán. Ő már akkor tudta, nagy ostobaságot csináltam, de mivel nem előre kértem ki a véleményét nem volt már visszaút. De azért egy komoly „kiképzést” kaptam utólag, hogyan kell viselkedni ilyen kiállítások alkalmával. Amihez ma már természetesen tartom magamat. Mint olyan sok dolognak, ennek is megfizettem az árát, rendben is van ez így.

Mivel nem csupán a festészettel kell foglalkoznom, nem vagyok gyakori kiállító. Elég sok megkeresést utasítok vissza. Itt a lakóhelyemen, Mosonmagyaróváron rendezünk 2-3 évente egy önálló kiállítást. Talán épp jövőre lesz újra, most körvonalazódik még bennem is a gondolat, nem dőlt el még semmi. Amikor önálló kiállítás rendezésére gondolok, a jól ismert érzés lelkemben újra felragyog.

2018. szeptember 23.