Boldog vagyok?

Hosszú válasz egy egyszerűnek tűnő kérdésre. Avagy: egy festő gondolatai a boldogságról, hivatásról és Teremtőről

Egy üzenet, ami megállított

Nem is olyan régen egy kedves hozzászólás landolt a festményeimet bemutató Facebook-oldalon. Egy ismeretlen ember írta, de mégis úgy talált szíven, mintha régi jóbarát szólt volna:

"Remélem, Ön boldog?! Nagyon megérdemli egy ekkora tehetség!"

Olvastam, elmosolyodtam, és egy pillanatra megálltam. Igen, boldog vagyok – válaszoltam magamban. De aztán el is gondolkodtam: vajon miért? Csak azért, mert festhetek? Csak azért, mert a munkám örömöt hoz másoknak – és nekem magamnak is?

Három kérdés, ami mindent eldönt

Az ember életében van néhány sarkalatos kérdés, amelyek mentén minden elrendeződik – vagy épp szétesik. A boldogság érzését is ezek befolyásolják a legmélyebben.

1. Hol élek?

Igen, földrajzilag is. Hol van az a darabka föld, amit otthonomnak nevezek? Melyik város, falu, vidék ölel körül nap mint nap? Hol hajtom álomra a fejem? Mosonmagyaróvár – számomra ez a szó nem csak helyrajzi adat. Ez az életem háttere, a festményeim csendes színtere, az utcák, ahol gondolatok sétálnak velem.

1. Kivel élek?

Egy másik ember közelsége – akit társnak választunk, akivel a mindennapok kenyerét megszegjük – óriási súlyt ad annak, kik vagyunk. A szeretet, a kölcsönös tisztelet, a csendes megértés vagy épp a nevetés: mind ebből az egységből fakad. Juditka az én életem választott társa, sorsom bizalmasa.

1. Mit csinálok?

Mivel töltöm a napjaim jelentős részét? Mit hozok létre? Milyen nyomot hagyok magam után? Én festek. Vászonra viszem, amit szívvel látok. És boldog vagyok, mert nem csak festek – hanem azzá válok, amit festek. Bár nem mindig volt ez így. Sokféle munkát kellett végeznem az évtizedek alatt, mára már a festészet a munkám is lett.

A kérdés, ami mindent felülír: Ki vagyok én?

De itt még nincs vége. Mert mindezt nem lehet pusztán ésszel mérni. A legfontosabb kérdés ilyenkor csendben ül a háttérben, és csak akkor lép elő, ha elég bátrak vagyunk megkérdezni:

Ki vagyok én?

E kérdésre nem adható válasz hízelgéssel vagy külsőségekkel. Ehhez mélyebbre kell ereszkedni. Az ember csak akkor értheti meg önmagát, ha tudja, miért van itt. Honnan jön, merre tart, és ki tartja a kezében.

Én hiszem, hogy az élet forrása nem más, mint a názáreti Jézus Krisztus. Nem elvont eszme, nem történelmi alak csupán, hanem élő, valóságos személy – és minden, amit az emberről tudni lehet, hozzá igazodva érthető meg.

Biblia mint útitárs

A Biblia nem csupán szent irat számomra – útitárs. Amikor meg akarom érteni, mi az ember, a Teremtés könyvéhez fordulok. Ott áll: Ádám – az első ember – Isten teremtménye, akit saját képmására alkotott. Ez az "istenképűség" nem misztikus díszlet. Valóság. Két dologban különösen is: abban, hogy képes vagyok gondolkodni, érezni, alkotni – és abban, hogy képes vagyok kapcsolódni a Teremtőmhöz.

Ez a kettő – a létezés méltósága és a kapcsolat lehetősége – az, ami a boldogság legmélyebb forrása.

És amikor valaki megkérdezi, boldog vagyok-e, a válaszom így hangzik:

Igen, mert tudom, ki vagyok – és tudom, kihez tartozom.

A lélek három rétege – tükör az Örökkévalóról

Valahányszor az ember önmagára tekint – akár tükörbe, akár befelé –, egy mély, ősi titokkal találja szemben magát. Az emberi lény háromrétegű valóság, pontosan úgy, ahogy maga a Teremtő is az: Atya, Fiú és Szent Szellem. Ez nem csupán hasonlat, hanem az isteni lenyomat: a Lét forrásának képmása bennünk tükröződik.

Az ember mindenekelőtt lélek. Ez az a belső, érző középpont, amely észlel, értelmez, álmodik és emlékezik. De nem csupán lélekből áll. Teste van – anyagból formált, földből gyúrt valóság, amely az öt érzékszerven keresztül kapcsolódik ehhez a látható világhoz. És van egy harmadik rétege is: a szelleme. Egy láthatatlan érzékelőmező, amely a túlvilág felé nyílik, a mennyei világot, a szellemieket képes befogadni – ez a "hatodik érzék", amely nem megérzés, hanem kapcsolat az istenivel.

A látható és láthatatlan határai

A test a világhoz simul, a szellem az Örökkévalót keresi – és e kettő találkozását a lélekben rögzítjük. A lélek olyan, mint egy agyagtábla: minden élmény, minden szó, minden isteni vagy földi benyomás beleíródik. Látható és láthatatlan valóságok képei egyaránt ott hagyják rajta lenyomatukat.

A Teremtés könyvében megrendítő szépséggel tárul elénk ez a csoda. A világ Alkotója porból formált egy alakot – a legigénytelenebb anyagból, mégis a legnemesebb szándékkal. Azután lehajolt hozzá, és saját leheletét – az Élet Szellemét – lehelte belé. Így lett a porból élő lélek. A föld anyaga ('ăḏāmáh) összeolvadt a mennyei lehelettel (nəšāmáh), és ebből a szövetségből született meg az ember lelke (nephesh): érző, mozgó, gondolkodó valóság.

A szívbe írt találkozás

A test megelevenedett, levegőt vett. A vér elkezdett lüktetni az erekben – hiszen "a vérben van a lélek" –, a szemek kinyíltak, és Ádám először pillantotta meg Teremtőjét. Ez a látvány, ez az első találkozás, ott izzik minden ember szívének mélyén. Kitörölhetetlenül.

Lehet tagadni, lehet más magyarázatokat gyártani. Lehet a véletlenek játékára bízni az ember születésének történetét. De egy tény örökre megmarad: amikor a szellem és a lélek kilép az emberi testből, a test újra porrá válik. Mint a kezdetekkor. A kört bezárja az idő, és az élet misztériuma visszatér oda, ahonnan elindult.

Szabad akarat – ajándék vagy illúzió?

Az ember… szabad? Úgy igazán?

Az örök kérdés, amely ott bujkál minden döntés, minden útelágazás mögött. Valóban azt tesszük, amit akarunk? Vagy csak hisszük, hogy irányítunk – miközben láthatatlan korlátok terelgetnek bennünket egy előre megírt történetben?

Nem hiszek a végzet mindenható zsarnokságában. Nem vagyok fatalista. Meggyőződésem, hogy számos élethelyzetben valódi döntéseink vannak – és ezeknek súlya van. Nem pillekönnyű választások ezek, hanem sorsot formáló, felelősséggel átitatott döntések. A vállunk alatt érezzük csak igazán, mekkora súlyt is hordoznak.

A reggeliző gyerekek szabadsága

Négygyermekes édesapaként testközelből tapasztaltam meg, hogyan működik ez a bizonyos szabadság. Egyik kisgyermekem sem dönthette el, hogy reggelizik-e – mert enni kell, az éhség nem kérdez. De hogy vajon kiflit kér-e, vagy kakaóscsigát, az már az ő kis szabadságának terepe volt. A felkínált lehetőségek között szabadon választhatott. És választott is. Hol komolyan, hol játékosan – de mindig a maga belső meggyőződése szerint.

Valahogy így képzelem el a mi kapcsolatunkat is a Mindenhatóval. Nem bábuk vagyunk, amelyeket drótok rángatnak, nem is elhagyott ladikok az élet viharos tengerén. Inkább olyan gyermekek, akiknek reggelire mindenképp enniük kell – de hogy mit, az már rájuk van bízva.

A döntés: mozdulat és következmény

A magyar nyelv különösen szép, amikor "döntésről" beszél. Benne van a mozdulat – a tényleges, fizikai változás. Vegyünk csak egy egyszerű kerítést. Ha eldöntjük, nem mindegy, melyik oldalra esik. Onnantól ott van. Ott marad. És e döntés következményei már nem vitathatók – csak alakíthatók.

A döntés tehát nem puszta gondolat – cselekvés. Visszhangzik. Néha egy egész életen át.

Így vagyunk mi is. Szabad akaratból cselekszünk – de minden döntésünkkel valamit ledöntünk magunkban is. Egy út megnyílik, a másik örökre zárva marad. És bár nem vagyunk egyedül, nem is vagyunk lekötözve. Az életünket így formáljuk – irányt szabva, de mindig valakinek a kezét fogva. Valakiét, aki tudja, hol van a cél.

A boldogság három lába – avagy egy festő útja az életasztal körül

Az előbb tárgyalt három kérdés – Hol élek? Kivel élek? Mivel keresem a kenyerem? – nem csupán filozófiai elmélkedés, hanem a mindennapok legmélyebb mércéje. Ezek a boldogság oszlopai. Mint egy háromlábú szék: ha mindhárom láb ép, stabilan ülhetünk rajta – még akkor is, ha a padló néha megremeg alattunk. Egyensúlyban maradunk.

De ha az egyik láb hiányzik, törött, repedt – akkor az egész konstrukció billegni kezd. És az ember szívében megjelenik egy halk, kitartó hang: "Valami nem jó. Változtatni kell."

Kettő rendben, a harmadik keresés alatt

Sokáig éltem így. Az otthonom, a társam rendben volt – sőt, sokkal több is, mint "rendben".

Mosonmagyaróvár – ez a nyugodt nyugati város – számomra mindig is többet jelentett puszta lakóhelynél. Itt gyökerezem, itt festem meg a világot magam körül. És Juditka… őt már az első pillantáskor megsejtettem. A szívem dobbant, mint Ádámé, mikor megpillantotta Évát. Nemcsak szép, nemcsak kedves – ismerős. Mintha mindig is ismertem volna. Szövetség ez, ami azóta is él, virágzik.

De a harmadik láb, a munkám – az sokáig kereste a helyét az asztal alatt.

A banki évek – és a felismerés

Voltam banki alkalmazott. Tíz évnél is tovább. Kezeltem forintot, valutát, értéktárat. Intéztem befektetéseket. Minden működött – kívülről. De belül nem volt az enyém. A 2008-as válság elhozta a fordulópontot: fújt egy nagyot, és kifújta alólam a banki világot.

Ott maradtam. Ecsettel a kezemben. Hittel a szívemben. És kevés megrendeléssel a naptáramban.

"Bizonytalan, mint a kutya vacsorája"

Próbálkoztam. Volt lendület. Volt akarat. De a festményekből nem lehetett még eltartani a családomat. Felsültem – nem egyszer, nem kétszer. Egy rokonom (nem a hízelgő fajta) meg is mondta: "Bizonytalan, mint a kutya vacsorája."

Fájt. De volt benne igazság. A festészetem nem hozta a megélhetést. Mégis tudtam: festenem kell. Mert ha nem festhetek – megbetegszem. A lelkem nem viseli a némaságot.

Tej, gépek, műszak – és a festés új esélye

Juditka egy nap hazaérkezett, és csak annyit mondott: a tejüzemben felvétel van. Másnap bementem.

A megpályázott állást már betöltötték, de elkérték a számom. A főnök arcán láttam: banki múlttal nem pont engem kerestek. Mégis másnap csörgött a telefon: ajánlatot kaptam – tejpasztőrkezelőként.

Fogalmam sem volt, mi ez. De belevágtam.

És működött.

Új üzem, új rend – régi vágy

Megtanultam. Megszerettem. Később, az új üzem építésénél már rám bízták a teljesen automatizált rendszer működtetését is. Tejsavó-sűrítés, szabályozás, figyelem – volt benne rendszer. Volt benne rend. Megvolt az öröm.

És ami a legfontosabb: otthon várt rám a festés. Vászon, festék, csend.

Így telt el tizennégy év. Két világ határán. A technika rendje és a művészet szabadsága között egyensúlyozva – és közben egyre biztosabban ülve a háromlábú széken.

Mindennek rendelt ideje van – egy festő vallomása a boldogságról és kegyelemről

"Mindennek rendelt ideje van" – írja Salamon, a bölcsek legbölcsebbje a Prédikátor könyvében.

A kérdés csak az, felismerjük-e, mikor jött el az a bizonyos idő. Az indulásé, a váltásé, a letételé vagy az újrakezdésé.

Mi, Juditkámmal, azt hiszem, jókor döntöttünk. Négy esztendeje, hogy főállású alkotóvá lettem. Nem csupán hobbista, nem mellékes festő, hanem olyan, aki hétfőn is ecsetet ragad, nem csak vasárnap délután.

Nem nagy idő – de elég arra, hogy lássam: jó úton járok. A festészetem mélyebb lett, gazdagabb. Több időt tudok szánni egy-egy részletre, nagyobb műgonddal dolgozom. Mert az alkotás nem csak ihlet – gyakorlat is. Kézművesség. Kitartás. Koncentráció. Csend. És öröm.

Amikor a kép elindul – és megérkezik

És igen, öröm az is, amikor egy kép elkel. Amikor elindul tőlem – és valahol megérkezik. Egy falra, egy nappaliba, egy szívbe. Ott él tovább, ahol valaki otthonává fogadja azt, ami az én belső szobámból született.

Látom, érzem, hogy a világ körülöttem változik. Tudom, hogy sokak számára ez a korszak a megfontoltság ideje. A "rezsiapokalipszis" nem múló szóvicc, hanem valóságos élethelyzet.

És mégis… érkeznek megrendelések. Jön a bátorítás, a biztatás. A légkör körülöttem megváltozott. A harmadik láb is a helyére került. Már nem billeg a szék.

És akiknek még nem áll stabilan a székük?

De mi van azokkal, akiknek csak egy lábuk áll stabilan ezen a képzeletbeli háromlábú széken?

Akinek jó a házassága, de gyűlöli a munkáját? Aki szereti a munkáját, de idegennek érzi a várost, ahol él? Vagy aki egyik válaszra sem tud mosolyogva felelni?

Az ilyen ember élete félmondatokban zajlik. A rossz érzések megkétszereződnek. A jók – elfeleződnek. A boldogság ritka vendéggé válik. Az élet zavarossá, nyugtalanítóvá.

És amikor már egyik válasz sem talál célba… ott nem csak egyensúly nincs. Ott már az ember a "földi pokol" szélén billeg. Távol legyen!

Őszinteség – a változás kezdete

Az első lépés mindig az őszinteség.

Tükörbe kell nézni. Nem csak reggel, fésülködés közben, hanem mélyebben, tisztábban: "Ki vagyok én? Hol tartok most?" – kérdezni kell.

Ez a felismerés az, ami elindíthatja a változást.

Végső válasz – az igazi forrás

Az én világnézetem szerint az ember nem csillagporból véletlenül összeállt organizmus. Nem véletlenbe vetett por. Hanem Isten teremtménye.

Egy élőlény, akinek szabad akarata van. Akinek lehetősége van dönteni, újrakezdeni, felismerni és visszatérni.

Ám ez a világ már nem Éden. Történt valami. Ott, a kezdetek kezdetén. Az ember – Ádám – hallgatott a Rágalmazóra. Megtört a kapcsolat. Azóta mi, valamennyien, e törés következményeit hordozzuk.

És mégis: van út visszafelé. Van ajtó. A Megváltó.

A megtérés csendje

A názáreti Jézus Krisztus – Ő az, akire már írásom elején is hivatkoztam. Nemcsak a hit forrása – az élet forrása is.

Én magam is csupán egy bűnből gyúrt agyagkupac vagyok – de beismertem, hogy szükségem van Jézus Krisztusra.

Megtértem. Nem templomi szokásrend lett ez, nem külsőség. Hanem belső fordulat. Megváltozott a gondolkodásom, a világképem, az önképem.

Több kérdésem van, mint válaszom. De egyvalamiben biztos vagyok:

"Ő egyszeri áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket."

Ezért mondom Dávid királlyal együtt – teljes szívemből:

"Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.
Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít,
és lelkében csalárdság nincsen." (Zsolt 32,1–2)

Ez az én boldogságom forrása. Innen fakad minden örömöm.

Nem csak abból, hogy festhetek, nem csak abból, hogy van családom, otthonom, vászon és csend.

Hanem abból, hogy tudom, ki vagyok – és tudom, kihez tartozom.

És ezért az Úré legyen minden dicsőség.

Zárszó – válasz egy ismeretlen kérdezőnek

Nem is olyan régen egy ismeretlen hozzászóló kérdezte tőlem a festményeim kapcsán:

"Remélem, Ön boldog! Nagyon megérdemli egy ekkora tehetség!"

A kérdés rövid volt. Szinte félmondat csupán. És mégis… úgy talált szíven, mint egy régi, ismerős dallam.

Most, hogy végigírtam mindazt, amit a boldogságról gondolok – önmagamról, a munkámról, a családomról, a hitemről és az utamról –, csak ennyit mondhatok:

Igen, boldog vagyok.

De látod, az ember élete olyan összetett, hogy egy ilyen egyszerű kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. Egy ilyen rövid mondat nyomában egy egész vallomás bontakozik ki – ecsetvonásokkal, kérdésekkel, megtorpanásokkal és hálaimával.

Mert boldogság az, ha az ember tudja, ki ő, hol van a helye – és kihez tartozik.

És ha valaki ezért kérdezte, reméli, hogy boldog vagyok – most már bátran mondhatom:

köszönöm a kérdést. Igen. Az vagyok.