Forma–1 és én – avagy egy festő a száguldó cirkusz árnyékában
Kelt Mosonmagyaróváron, egy napfényes reggelen, kávéscsésze mellett. Be kell vallanom valamit: nem vagyok egy nagy sofőr. Autóvezetés közben rendszerint nem érzem magam egyenrangúnak a technikával, sokkal inkább olyan vagyok, mint egy zongorista, akit hirtelen egy traktorra ültettek. A pedálok ugyan megvannak, de valahogy mégsem jön ki belőlem a Mozart.
Ám van valami, ami újra meg újra magával ragad: a
Forma–1.
Az "utazási betegségem" miatt, ha utasként ülök autóba, minden kanyarban a
Jóistenbe kapaszkodom. Talán ezért is nézem annyi csodálattal azokat, akik
nemhogy nem rosszul vannak a sebességtől, de valósággal táncolnak vele.
1986 – A rajongás kezdete
Az első nagy találkozásom az F1-gyel 1986 augusztusában történt. Az akkori Magyar Nagydíj – az első keleti blokkos futam – mintha csak időgépet nyitott volna a magyar nappalikban. Hirtelen más szél fújt: benzingőzös, adrenalinnal kevert nyugati szellő, amely megborzolta a Kádár-kockák függönyeit.
Tátott szájjal néztem. Nemcsak az autókat, hanem azt a világot is, amelyet eddig legfeljebb az osztrák adók vibráló, kissé ködös képei sejtettek velem.
A hősök kora
Senna. Prost. A végletek. A zsenik. Az ő csatáik nem csupán köridőkről szóltak, hanem valami mélyebb drámáról. Az emberi határokról, amelyek néha leomlanak – néha pedig kíméletlenül visszavágnak.
És akkor jött Senna tragédiája. Fájt.
Olyan fájdalom volt ez, mint mikor egy festő elveszti a fényt. Egy ideig
csak az árnyék marad.
Aztán felbukkant egy új korszak: Michael Schumacher hideg német precizitással és kétségbevonhatatlan zsenialitással hozta vissza a rendet a káoszból.
Kimi – a jégember és a valóra vált bajnoki álomDe az én szívem leginkább egy másik hősért dobogott: Kimi Räikkönenért.
A "Jégember", aki legtöbbször úgy tűnt, mintha a boxrádió helyett inkább egy szaunában hallgatná a híreket. Mégis ott volt benne az a furcsa, nyers őszinteség, amit nem lehet tanítani. Fékezett indulat, szűkszavú zsenialitás – egyfajta skandináv költészet a versenypályán.
És igen, Kimi behúzta. A 2007-es bajnoki cím – hajszálon múlt, de meglett.
A 2007–2008-as évek különösen szorosak voltak, és valljuk be: botrányosak is.Ahol sok a pénz – ott lesz csalás is. Ahogy mondani szokás: "pénzt lehet csinálni" – bár mi magyarok, ugye, még mindig keressük azt a pénzt. Jó lenne már megtalálni. Ugye, te is így gondolod?
Ferrari–McLaren kémbotrány
A kémbotrány sem segített tisztábban látni. A McLarentől elvették az összes konstruktőri pontot, és bár a két zseni – Hamilton és Alonso – egymást gyötörték a csapaton belül, végül Kimi örülhetett a legvégén.
És ott volt a 2007-es Brazil Nagydíj, ahol minden eldőlt.
Hamilton volt a legesélyesebb, sőt: ha jól emlékszem, egy hatodik hellyel bebiztosíthatta volna a világbajnoki címet – már az első F1-es évében! De nem így lett.
Furcsa körülmények között a McLaren Mercedes egy fél kör erejéig megállt Louis alatt... aztán életre kelt. Ő pedig a végén csak hetedik lett – ami kevés volt. Nagyon kevés.
Kimi viszont győzött.
Úgy, hogy a boxkiállások során a Ferrari úgy intézte a kerékcseréket, hogy a hazai pályán vezető Felipe Massa átadja a győzelmet – és vele a világbajnoki címet.
A teljesen esélytelenből lett a nevető harmadik.
És hogy mi történt valójában? Az én fejemben azért megfogalmazódott valami:
lehet, hogy a FIA-nál sem akarták, hogy egy épp megbüntetett csapat pilótája kapja meg a koronát?
Talán egyszer ez is kiderül.
2008 – A legfájóbb tíz másodperc
Aztán jött 2008. Szegény Felipe Massa… kb. tíz másodpercig világbajnok volt. Aztán Hamilton megelőzte Glockot az utolsó kanyarokban. Egy pont. Ennyin múlt az egész?
És a Hungaroring... Massa Ferrarija elfüstölt az utolsó körökben. Még pár kört... csak annyi kellett volna. De ez már történelem.
2009 – A rugó, ami mindent megváltoztatott
És mintha a sors direkt újra megforgatná a tőrt: 2009. A Barichello-féle rugó – az a bizonyos harmadik, ami a Brawn Mercedesről repült, és szinte derékba törte Massa karrierjét.És nem csak az övét. Talán épp ezért Kimi sem versenyzett 2010–2011-ben.Itt maradtam a kedvencem nélkül.
Vettel – az új csillag születése
De már 2008-ban felfigyeltem egy német fiúra.
Monza. Eső. Toro Rosso.
Sebastian Vettel.
Megverte a "nagyfiúkat": Hamilton, Alonso, Räikkönen, Massa – mind
ott voltak, de a csoda azé lett, akiben talán még senki nem hitt igazán. Élete
első győzelme. És én ott, a képernyő előtt, tudtam: ez valami új kezdete.
2010-től neki szorítottam, és nem is hiába. Abban az évben csak a legvégén vezette a bajnokságot – de pont akkor, amikor kellett. Bajnok lett.
2021 – A dráma csúcspontja
És aztán elérkezett 2021. A szezon, amit még a festőállvány mögül is remegve követtem.
Silverstone – Hamilton odabök, Verstappen kirepül, és az angol 10 másodperc büntetést kap. Meg 25 pontot. A végén pedig… Abu Dhabi. A sors, meg a versenybírák (és talán egy kicsit a Netflix) végül úgy döntöttek: a trófea annak jár, aki megérdemli.
Verstappen világbajnok lett – és én, mint rajongó, nem is kérhettem volna többet.
És most: 2025
Most pedig itt a 2025-ös szezon, és én izgatottan figyelem, ahogy a McLaren fiatal oroszlánjai, Piastri és Norris csatáznak.
Szerintem Oscar elveri Landót – de ha mégsem, és az ifjú brit fejére kerül az F1 koronája, nem fogok szomorkodni.
De hadd mondjak valamit szívből: ha Hamilton alatt a Ferrari megtáltosodna, mint idén Kínában a sprinten, és elhozna neki még egy bajnoki címet… nos, az sporttörténelmi lenne.
És talán akkor tényleg kimondhatnánk: ő a minden idők legnagyobbja.
A bizonytalanság gyönyörűsége
De hogy mi lesz? Azt nem tudjuk. És ez benne a legjobb.
Ezért ülök le vasárnaponként, és ezért csodálom őket újra meg újra:
a gépet, az embert, és a határtalan szenvedélyt.
Hajrá F1!
Ha motorsport-ihletésű képet szeretnél…
…legyen az Senna, Hamilton, McLaren, vagy csak egy villanás a benzingőzből – keress bátran:
+36 70 332 2883
festo1971@gmail.com
Bruce McLaren emlékére (2016), olaj, kasírozott vászon, 33*70 cm.