Leánykérés – avagy hogyan nem lettem főiskolás, cserébe férj igen

Kelt Mosonmagyaróváron, ahol a szerelem meglepőbb helyeken bukkan fel, mint egy rajztömb alól előkandikáló szénceruza.Ha visszagondolok a fiatal éveimre, néha olyan, mintha valaki előre megírta volna. Regénybe illő jelenetek, váratlan fordulatok, és a végén egy kérdés, amit egy telefonfülke mellett tettem fel – de erről később.

Történt ugyanis, hogy valamikor kamaszkorom végén – amikor az embert leginkább az érthetetlen dalszövegek, a kávé íze, meg a tükörképének frizurája érdekli – engem egyszer csak oldalba csapott a festészet. De úgy igazán. Mint mikor egy villamos nem lassít a kanyarban. Az addig semmivel sem törődő fiúból hirtelen elhivatott alkotójelölt lett. Festő akartam lenni. De nem ám csak úgy, házi pályán – rendesen, papírral a zsebemben: főiskolai festőszakos hallgatóként.

"Képesített könyvelőből lettem álmodozó"

Ahhoz, hogy bárhová felvételizzek, kellett egy érettségi. Ezért – munka mellett – levelező tagozaton újra iskolapadba ültem, elvégeztem a középiskolát. Négy év, sok kávé, még több tanulás.

És bár gimnáziumba szerettem volna menni, Óváron épp megszüntetni készültek a közgazdasági szakközépiskolát, ezért azt az évet kényszerből mégis elindították – gimnázium helyett. Így lettem akaratlanul képesített könyvelő és statisztikuspalánta. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a véletlen milyen fontos szerepet kap majd a történetemben...

Aztán elérkezett a nagy nap: érettségi a kézben, 1992-t írunk, irány Budapest, a Magyar Képzőművészeti Főiskola.

Rengetegen voltunk. Olyan volt, mint egy titkos társaság éves gyűlése: több száz fiatal, 8-10 helyre. Közöttük ott voltam én is – tele tervekkel, reményekkel, kissé remegő kézzel. Aztán gyorsan kiderült: rajzolni még nem tudtam elég jól.

Kíméletlenül elhajtottak. Sebaj, gondoltam, jövőre újra próbálom!

És akkor belépett a színre... Juditka

Közben azonban történt valami, ami felborított minden tervet.

Megismertem egy mosonmagyaróvári pedagógushallgató lányt, akit azóta is úgy hívnak: Juditka. Nem akármikor találkoztunk! 1991. november 23-án, egy helyi szórakozóhelyen. Aznap volt Juditka 20. születésnapja, és ami még érdekesebb: Kelemen nap is volt. Hát mi ez, ha nem sorsszerű?

Udvaroltam, de rendesen. Nem is volt kérdés, hogy a második főiskolai próbálkozásom már egy kicsit máshogy indult…

Felvételi vagy eljegyzés?

Tudtam, ha komolyan gondolom a festőpályát, komoly rajzi felkészülés kell. Az meg bizony Budapesten lett volna. Munka, albérlet, új élet…

Fel is mentem próbálkozni, de valahogy semmi nem jött össze. Talán nem is bánom. Itthon maradtam. Közelebb a megszokotthoz – és Juditkához.

Az ember döngeti az ajtókat – de azok néha zárva maradnak.

Aztán egy másik ajtónak csak úgy nekitámaszkodik, és hopp: kinyílik.

Így lettem bankos.

Igen, az a fiú, aki festő akart lenni, tíz évet húzott le különböző bankokban. És emlékszel még a közgazdasági érettségire? Na, most jött jól. Az élet néha úgy rakja össze a mozaikot, hogy mi magunk is csak utólag látjuk benne a mintát.

Újabb felvételi – és egy napsütéses ablakpárkány

Rajzoltam, rajzoltam – portrékat, aktokat, kezeket, arcéleket. Jöttek a jobb munkák, és a bizakodás is visszatért.

Eljött a következő nyár, újra Budapestre utaztam, újabb felvételi.

Aztán az egyik szünetben, ott állva az Andrássy úti épület ablakában, sütött a nap, és egyszer csak bevillant egy gondolat:

"Ha most nem sikerül, hazamegyek, megkérem Juditka kezét, és megnősülök."

Ennyi. Nem sírás, nem düh. Egy halk, belső bizonyosság.

Nem feladás volt – felismerés.

A leánykérés

Hétvégére hazamentem. Nem szóltam Juditkának semmiről – ő akkor épp diplomázott, volt elég dolga.

Csak abban voltam biztos, hogy vele akarom közösen folytatni a történetemet.

Felhívtam a főiskolát, élces férfihang válaszolt:

"Sajnálom, nem látom a nevét a továbbjutók között."

És tudjátok mit? Örültem!

Odafordultam Juditkához, és ott, a nyilvános telefonfülke mellett egyszerűen megkérdeztem:

"Hozzám jössz? Leszel a feleségem?"

És ő... igent mondott.

Aztán jöttek a gyerekek, az élet, a festmények – és minden nap egy újabb ecsetvonás a közös vásznon.

2018. március 12. 

Tavaszi mosolygós – Judika, feleségem arcképe – olaj, vászon, 60×50 cm – Családi tulajdon