Leánykérés

Visszagondolva teljesen regénybe illően alakultak a dolgaim. Amikor eldöntöttem, hogy festő leszek, nagyon szerettem volna bekerülni a magyar művészeti felsőoktatásba. Egészen pontosan a kiváló nevű Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Igen-igen szerettem volna festőszakos hallgató lenni, de.. máshogy alakult az életem.

Olyan tinédzser fiú voltam, akit igazából semmi nem érdekelt. Ez gyakorlatilag egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott. A FESTÉSZET magával ragadott! Nem volt többé kérdés, hogy mit szeretnék kezdeni magammal.

Leérettségiztem. Rendesen újra kellett járom a négy középiskolai osztályt. Természetesen munka mellett, levelező tagozaton. Szóval ez négy év tanulás. Teljesen véletlenül kerültem (én nem ezt szerettem volna) a közgazdasági szakközépiskolába. Abban az évben nem indítottak sima gimnáziumi osztályt, mivel a közgazdasági képzést itt Óváron meg akarták szüntetni. Mi voltunk az utolsó elindított évfolyam, és hogy megfelelő létszámot tudjanak biztosítani, a sima gimnáziumi képzést arra az évre meg sem hirdették. Akkor még fogalmam sem volt milyen nagy hasznomra lesz ez a véletlen.

Ott voltam az érettségi bizonyítványommal a kezemben és mehettem felvételizni, 1992-t írtunk. Rengetegen akartunk oda bekerülni. Több száz művészpalánta a 8-10 helyre. Tele voltam tervekkel, várakozással. Sajnos azonban rajzolni annyira nem tudtam, hogy bekerüljek. Simán elhajtottak. De természetesen a kedvemet nem lehetett elvenni, jövőre újra megpróbálom, gondoltam.

A helyzet az, hogy idő közben megismerkedtem egy szívemnek nagyon kedves mosonmagyaróvári pedagógushallgató lánnyal. Nagyon belsőséges kapcsolatba kerültünk, hát mi tagadás udvaroltam Neki. Már a megismerkedésünk sem volt hétköznapi. 1991. november 23-án este egy helyi szórakozó helyen láttuk meg egymást először. A dátumnak komoly jelentősége van: Juditka akkor ünnepelte pontosan a huszadik születésnapját! Ha a naptárat megnézzük ráadásul KELEMEN napja volt! Így életemnek az átlagos része is haladt a végkifejlet felé.

Nehéz döntést kellett hoznom. Tudtam, hogy komolyabb rajzi felkészülés kell a főiskolai bejutáshoz. Ehhez viszont fel kellett volna költöznöm a fővárosba, hogy megfelelő rajzi előtanulmányokat végezhessek. Férfiasan bevallom fel is mentem Budapestre, munkahelyet és albérletet keresni, de valahogy nem sikerült semmi. Talán egyszerűbb volt a megszokott, itthoni körben maradni. Nem lett Budapestre költözés, füstbe ment az egész tervecske.

Ha az ember valamit nagyon akar, sokat dolgozik érte, képzi magát. Döngeti a képzeletbeli ajtókat, hogy nyíljanak meg - mégsem kap bebocsájtást. Egy másik ajtónak, aminek csak épp pihenésképpen neki támaszkodik - azzal a lendülettel be is esik rajta. Így lettem én bankos. Előbb taglaltam, hogy közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem. Soha nem volt semmilyen szándékom ebben a szakmában elhelyezkedni mégis tíz évet dolgoztam különböző bankokban. Ilyen az élet!

Szorgalmasan teltek a napok, rajzoltam amennyit bírtam. Portrét, fél alakot kezekkel, egész figurát, aktot. Egész jó rajzok is születtek, sokat fejlődtem, egyre bizakodóbb lettem, sikeres felvételi lebegett a szemeim előtt.

Eljött az idő, eltelt az esztendő, mehettem újra felvételizni. Ismét rengeteg ember, minden féle. Már ismerős volt a helyzet, ment a rajzolás. Aztán az egyik szünetben valami megváltozott bennem. Ott álltam az Andrássy úti épület egyik ablakában, szépen sütött a nap, bámultam kifelé az ablakon. Azon kaptam magam, hogy az jár a fejemben, "ha nem sikerül bekerülnöm, hazamegyek és megkérem Juditkám kezét, ha igent mond, megnősülök!" Még soha sem gondoltam erre, pont most, itt, amikor legjobban kellene akarnom, feladom. Pedig nem feladásról volt szó. Személyiségem intuitív részével sikerült megragadnom a jövőt!

Vége lett az aktuális heti rajzi feladatoknak, hétvégére hazautaztam. Fel kellett hívni a főiskolát, hogy folytathatom-e a következő héten a felvételit, vagy esetleg nem sikerült a rostán átkerülni. Persze a tervemről Juditkának semmit nem beszéltem. (Mármint a nősülési szándékomról!) Ő akkor diplomázott, elég feladat jutott neki így is. Nem szerettem volna megzavarni. Viszont arra figyeltem, hogy együtt legyünk, amikor kiderül a felvételi eredményem. Telefonáltam egy élces férfihang mondta meg az eredményt: "Sajnálom, nem látom a nevét a tovább jutók között!" Komolyan mondom még örültem is! Akkor beavattam Juditkámat a közös jövőnkre vonatkozó terveimbe. Ott helyben, még az utcán, egy nyilvános telefonfülke mellett kértem meg a kezét: "Hozzám jössz, leszel a feleségem?"

Igent mondott!

2018.március 12.