Mennyi egy festmény értéke?

Kényes kérdés? Nem, nem az! A festmény művészeti "árucikk" lesz, amikor "eladósorba" kerül. Persze, van olyan alkotás, melytől személyes érintettség végett nem akar festőjük megválni. Viszont a legtöbb festmény nem ilyen. Alkotójuk nagyon is lemondana tulajdonjogáról, természetesen pénzt akar érte kapni. Szándékosan írtam ilyen "jogi kifejezést". Hiszen csak a tulajdonjogról mond le a kép alkotója festménye eladásakor, szerzői joga élete végéig, sőt az örökösök számára az alkotó halála után még hetven évig létező bevételi forrás. De mitől van az, hogy pár tízezer forinttól több millió forintig terjed egy kortárs festmény ára? (a "kortárs festmény" kifejezést, értsed így:"most élő alkotó munkája") Mi okozza a nagy árkülönbségeket? Ezt a kérdést szeretném most veletek körbejárni!

Játsszunk el a gondolattal, hogy alkotó elemeire szedjük a földkerekség legcsodálatosabb olajfestményeit. Milyen alapanyagokat találunk? Lenne ott hidegen sajtolt növényi olaj, leggyakrabban len, de biztos találnánk mák és dióolajat is. Mindenféle színű pigment (porfesték), sűrűszövésű len és pamutvászon, vakkeretek szép gyalult fából. Továbbá bizonyára sokfajta növényi gyanta is illatozna ott.

Van Eyck fivérek (Jan és Hubert) kezdtek el először az olajtechnikával kísérletezni valamikor a XV. század elején. Tehát bő ötszáz éve használják a különböző korszakok művészei. A dologban a megdöbbentő, hogy gyakorlatilag szinte teljesen ugyanazokból az alapanyagokból állítják össze olajfestészeti eszköztárukat a ma élő alkotók is.

Gyakorlatilag az impresszionisták megjelenéséig szinte semmit nem változott az alkotó módszer. De kint a szabad ég alatt festeni vágyó alkotók (plein air) forradalmasították a technikát. Megjelentek a különböző méretű fémtubusok és a festék tárolására kiválóan alkalmasnak bizonyultak.

Régebben csak az adott munkanap alatt felhasznált mennyiségű pigmentet dörgölték el olajjal, minden reggel újra kezdve a folyamatot. A festőműhelyek inasainak örökös feladatot és munkát biztosítva. Ebből az következik, hogy egy festőnövendék nagyon bensőséges kapcsolatba került magával az anyaggal. Megtanulta finomra (vagy éppen durvára!) törni az adott pigmentet. Komoly ismereteket szerzett a különféle alapozásokról, kötőanyagokról, gyors vagy éppenséggel nagyon lassan száradó pigmentekről. A hivatása szakmai alapjait tanulta meg ezekkel a napi rutinfeladatokkal.

Azonban megjelentek a különböző méretű formás, jól zárható tubusok. A buzgó festőinasok napi rutinmunkáját átvette a délceg ipar. A festőművészek lassan elfelejtették mi van a csinos fémtubusban. (Tisztelet a kivételnek!)

Gyakorlatilag, ha részletesen átnézzük egy mai művészellátó olajfestészeti kínálatát, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy szinte teljesen ugyanazokat az alapanyagokat találjuk meg, amit az írás elején felsoroltunk. Nem csupán ezen fogunk megdöbbeni, hanem a felsorolt anyagok árán! Jó minőségű alapanyagok nagyon magas áron vásárolhatóak meg. (De legalább lehet kapni!)

A fő "alapanyagot" nem lehet sehol pénzért megvásárolni: az alkotó szellemét, amit hívhatunk Istentől kapott tehetségnek. Legfontosabb alkotóelem, szellemi összetartó erő, megtölti erővel, szépséggel, arányossággal az alkotást, leleplezve az ecsetet vezető kéz tulajdonosát. Az igazi egyéniség felismerhető. A nagy formátumú tehetségnek is szüksége van felkészülési időre, tanuló évekre. Ez nem egy-kettő hónap! Alázatos, szorgos munkával töltött évek sokasága, akár több évtized is lehet.

Tőlem rendszeresen kérdezik, hogy ezt vagy azt a festményemet mennyi idő alatt festettem meg. Tudom, hogy a kérdezőt az adott képpel kapcsolatos festéssel eltöltött idő érdekli, de én minden esetben az életkoromat mondom válasznak. Miért? Rendkívül egyszerű. Tapasztalataim, gyakorlatom, szorgalmas festéssel elöltött évtizedek nélkül nem tudnék ilyen szinten képeket festeni. Teljesen felesleges azt számon kérni rajtam, hogy gyorsan vagy lassan készülnek a képek! Semmit nem befolyásol, főleg nem a kép árát!

Történ egyszer Japánban, hogy az uralkodó császár megbízást adott egy udvarában dolgozó rajzolónak, hogy készítsen számára egy kakast ábrázoló képet. Történetünk alkotója nagyon komolyan vette az udvari megbízást. Részletes, modell utáni tanulmányrajzokat készített, több hónapon keresztül. Tanulmányozta képe témáját, a KAKAST! Több tucat tanulmányrajz után úgy érezte, hogy megfelelően felkészült a megbízás teljesítésére. Felkereste az uralkodót a nagyméretű, de egyelőre még üres papírlappal. A császár meglepődve nézte az üres rajzpapírt. "Hol van a kakas?" Kérte számon az udvari rajzolót. Művészünk ott a császár előtt pár lendületes vonallal megrajzolta a gyönyörű szép, arányos kakast! "Nagyszerű, csodálatos, ilyenre gondoltam!" Örvendezett a képet megrendelő császár. "Mi a kép ára mester?"Alkotónk a több hónapi munkája árát szerette volna elkérni a rajzért. Így az árat 10 000,- aranyban határozta meg!" Mennyi? Hiszen, itt előttem rajzoltad pár lendületes vonallal szinte percek alatt! Te be akarsz engem csapni! Börtönbe vele!" Szegény rajzoló börtönbe került. A felbőszült uralkodó pedig bekereteztette a gyönyörű rajzot, fogadó szobája előkelő helyén jelölte ki a kép helyét. Minden vendég megcsodálhatta.

Sajnos nem tudom, kiszabadult-e az udvari rajzoló. De a példázat jól mutatja, hogy a kép vásárlója rosszul közelített a kép árához. Nem ismerte mi a rajz valós értéke! Ő egy uralkodóhoz méltó luxuscikket kapott, de nem akarta megfizetni a kép igazi árát (pedig pénze bizonyára lett volna hozzá)!

Ez a történet minden nap lejátszódik. Nem, nem csupán Japánban, hanem itt Magyarországon is. Rengeteg alkotóművész korlátok közé van bezárva, (na jó, nem fizikai börtönbe) de a napi megélhetés problémáival kell megküzdenie. Kiszolgáltatva éli a hétköznapjait.

A festmény árában benne kell lennie természetesen a fizikai alapanyagok árának, de egy kép sokkal több, mint vászon és festék. Értékét leginkább alkotója személye adja. Olyan alkotás, amelyben tetten érhető a művész teljes személyisége, technikai tudása és érzelmei, képes elmesélni nekünk valamit, amitől több lesz az életünk. Festék, mint halott matéria átlényegül: szépség, arányosság lesz, így válthat ki belőlünk csodálatot vagy éppen megdöbbenést.

Az olajfestmény ma is luxuscikk, az ára is magasabb. De akinek van anyagi lehetősége vásárolni, az lakókörnyezetébe plusz értéket helyez. Modern lakáskultúrában nagyon elterjedtek a különböző nyomtatási technológiákkal készült színes vagy monokróm, vakkeretre feszített tucat képek. Persze dekorációs értékkel bírnak, lehet, hogy még "jól is néznek ki". De, valljuk be: ipari tucattermék, épp a lényeg, az alkotószellem hiányzik belőlük. Biztatnék mindenkit, hogy próbálja ki: milyen érzés egy eredeti olajfestménnyel élni. Végignézni a képen reggeli napfényben vagy késő délután a mesterséges világításban nézegetni. Mikor, melyik részletét mutatja meg jobban. Igen, áldozattal jár, de el lehet kezdeni piciben. Ugyanis pár tízezer forintért eredeti olajfestményt lehet kapni.

Van a képvásárlásnak még egy nagyon keveset emlegetett oldala. Amikor valaki ma élő alkotó munkáját veszi meg, lehetőséget ad az alkotónak a fejlődésre, kiteljesedésre. Hiszen a képért kapott pénzből tovább tudja folytatni az alkotómunkát. Ha megfelelő művésztől vásárol, még komoly értéknövekedést is el tud érni, tehát befektetési szempontból sem rossz üzlet.

A saját munkáim vásárlóinak el szoktam mondani, hogy azt nem tudom megígérni, hogy a birtokába jutott festményem nagy értéknövekedésen fog keresztül menni. Nem mondhatok ilyet, mivel nem vagyok szélhámos. Viszont azt megígérhetem, hogy az elkövetkező időben, életem még hátralévő részében mindent elkövetek, hogy a megvásárolt festmény értékét megőrizze, sőt értéke növekedjen.

2018. április 3.