Mi van a tubusban?

"Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart."
– Lucius Annaeus Seneca

Szóval kell cél.

Ezt már az első században élő Seneca is pontosan látta. Hiába lettünk tudományosabbak és modernebbek, ezen azóta sem változtatott az idő. Cél nélkül nincs eredmény.

Az olajfestészet véleményem szerint elsősorban mesterség. Lehet ugyan technikai ismeretek nélkül is alkotni, sőt olykor még jó dolgokat is létrehozni, de ez többnyire esetleges. A tudatos alkotáshoz ismerni kell az anyagot, amellyel dolgozunk.

Egyszerűbben fogalmazva: tudni kell, mi van a tubusban.

Ezt ma sokan elspórolják.

Az impresszionisták megjelenéséig az olajfestészet technikai alapjai évszázadokon át alig változtak. A szabad ég alatt festeni vágyó művészek azonban új igényeket teremtettek. Megjelentek a fémtubusok, amelyek forradalmasították a festékek tárolását és szállítását.

Korábban a műhelyekben csak az adott napra szükséges mennyiségű pigmentet dörzsölték el olajjal. Másnap kezdődött minden elölről.

A festőinasok számára ez állandó munkát jelentett, ugyanakkor felbecsülhetetlen tudást is adott. Megtanulták a pigmentek viselkedését, a kötőanyagok tulajdonságait, az alapozások szerepét, a gyorsan és lassan száradó színek közötti különbségeket. Nap mint nap kapcsolatba kerültek az anyaggal.

Így lett a festészetből mesterség.

Férfiasan bevallom, én soha nem jártam hivatalos képzőművészeti iskolába. Ennek minden előnyét és hátrányát megtapasztaltam az elmúlt évtizedekben.

Viszont nagyon érdekelt az olajfestészet technikai oldala.

Szőnyi István, Karátson Gábor és Kurt Wehlte könyvei hosszú éveken át állandó társaim voltak. Kísérleteztem kazein- és tojástemperákkal, különböző emulziókkal, növényi olajokkal és természetes gyantákkal. Nem azért, hogy vegyész legyek, hanem azért, hogy jobban értsem az anyagot.

Mert egy festőnek nemcsak a képet kell ismernie, hanem azt is, amiből a kép felépül.

A modern művész egyik nagy előnye, hogy ma már nem kell saját kezűleg pigmentet őrölnie. Bemegyünk a művészellátóba, és több száz szín közül válogathatunk.

Csakhogy ezzel egy új probléma is megjelent.

A régi mesterek pontosan tudták, mi van a festékükben. A mai festő gyakran csak a fantázianevet látja a tubus elején.

Pedig a valódi információ nem ott található.

Hanem hátul, az apró betűs részen.

Ott kezdődik az anyagismeret.

Ott kezdődik a tudatos festészet.

És ott kezdődik a pigmentek világa is.

A következő részben egyetlen színt veszünk majd nagyító alá. Talán a festészet legismertebb és legtitokzatosabb színét: a kéket.