Tehetség és munka – mit kezdünk azzal, amit kaptunk?

A festményeim alatt gyakran kapok kedves hozzászólásokat. Sokan a tehetségemet dicsérik, és ezt mindig jólesik olvasnom. Örülök, ha egy képem megszólít valakit, ha hangulatot, emléket vagy érzést ébreszt benne. Ezek a visszajelzések sokat jelentenek nekem.

Mégis, amikor azt olvasom, hogy milyen tehetséges vagyok, néha elgondolkodom. Vajon a kész festményen túl mennyire látható a mögötte álló munka? A tanulás, a gyakorlás, a bizonytalan próbálkozások és a javítások? Az az idő, amely alatt az ember szeme lassan megtanul többet és pontosabban látni, a keze pedig egyre jobban engedelmeskedik annak, amit szeretne megmutatni?

Tudom, hogy a dicsérő szavak mögött szeretet és elismerés van. Éppen ezért szeretnék most egy kicsit arról is mesélni, ami a kész képeken már nem látszik.

A munka legyőzi a tehetséget?

Van egy gyakran idézett angol mondás: "Work beats talent." Magyarul: a munka legyőzi a tehetséget.

Önmagában ezt kissé félrevezetőnek érzem. A Tim Notke kosárlabdaedzőnek tulajdonított teljesebb változat azonban már pontosabban fogalmaz:

"Hard work beats talent when talent doesn't work hard."

Vagyis: a kemény munka legyőzi a tehetséget, ha a tehetség nem dolgozik keményen.

Ezzel már könnyebb egyetértenem. A szerényebb adottságú, kitartó ember valóban megelőzheti azt, aki kivételes képességeit parlagon hagyja. Engem azonban az is foglalkoztat, hogyan kapcsolódik össze a kapott adottság és a hozzáadott emberi munka. Hiszen aki szorgalmasan halad előre, az is a maga ajándékát bontakoztatja ki.

Ehhez érdemes egy kicsit visszanéznünk a festészet történetére.

A művészet mesterségbeli alapja

Az európai festő évszázadokon keresztül műhelyben tanuló és dolgozó mester volt. A középkori Firenzében például a festőket az orvosok és patikusok céhébe jegyezték be; ebben a festékanyagok előkészítésének is szerepe volt. A foglalkozás intézményi helye a mesterségek világában volt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az akkor született alkotások kevésbé lennének művészetnek tekinthetők.

A reneszánsz idején egyre hangsúlyosabbá vált a festészet szellemi rangja. Leon Battista Alberti 1435-ben megírta a festészetről szóló értekezését, Firenzében pedig 1563-ban létrejött az a művészeti akadémia, amelynek céljai között az alkotói tevékenység szellemi értékének elismertetése is szerepelt. A tanításban ugyanakkor a matematika és a perspektíva is helyet kapott. A magasabb művészi rang együtt járt a tudás átadásának igényével.

Később, a XVIII. század végétől kibontakozó romantikában különösen nagy hangsúlyt kapott az egyéniség, a képzelet és az alkotó eredetisége. Megerősödött a kivételes teremtőerejű zseni eszménye, amely a XIX. századi művészetről való gondolkodást is jelentősen formálta.

Ennek az örökségében én ott látok veszélyt, ahol a zseni csodálata eltakarja előlünk a dolgozó embert. Mintha a festmény egyszerűen előlépne valakiből, akit különleges képességgel áldott meg az ég.

Pedig a festészetnek megtanulható, gyakorolható mesterségbeli alapja van. Ismerni kell az anyagokat, meg kell tanulni rajzolni, arányokat és tónusokat felismerni, színeket keverni, kompozíciót építeni. A fogékonyság segíthet mindebben, de a megtanulás munkáját senki nem végzi el helyettünk.

Ez a munka akkor is folyhat, amikor éppen nincs ecset a kezemben. Amikor egy arcot figyelek, egy táj fényviszonyait nézem, vagy azon gondolkodom, miért nem működik egy képrészlet, ugyanúgy dolgozom. A megoldás néha később, egészen váratlan helyzetben jut eszembe. Csakhogy addigra már hosszú ideje foglalkoztatott a kérdés.

Amikor a korábbi munka váratlanul értelmet nyer

A tudomány történetében is találunk erre beszédes példákat.

Szent-Györgyi Albert az 1920-as években mellékvesekéregből izolált egy anyagot, amelyet hexuronsavnak nevezett. Svirbelyvel végzett kísérleteik nyomán később igazolódott, hogy ez az anyag a C-vitamin. A szegedi paprika pedig bőséges forrást biztosított a további kutatáshoz. Egy korábbi munka teljes jelentősége tehát csak később vált világossá.

Alexander Fleming 1928-ban egy penésszel szennyeződött baktériumtenyészeten figyelt fel arra, hogy a penész körül feloldódnak a baktériumtelepek. A szennyeződés váratlan volt, a jelenség jelentőségének felismeréséhez azonban felkészültség kellett. Fleming később maga is beszélt arról, hogyan segítették korábbi kutatásainak módszerei a penicillin vizsgálatában. A felfedezés gyógyszerré fejlesztéséhez aztán Howard Florey, Ernst Boris Chain és munkatársaik további munkája is szükséges volt.

Ezekben a történetekben engem az is megérint, hogy az ember nem mindig tudhatja előre, melyik tapasztalatának mikor veszi majd hasznát.

A saját életemből is sok olyan "véletlent" tudnék felidézni, amely végül közelebb vitt a célomhoz. Valami akkor került elém, amikor már fel tudtam ismerni a jelentőségét. Egy korábbi nehézség később segítségemre lett. Amit egy adott pillanatban eredménytelen próbálkozásnak gondoltam, arról idővel kiderült, hogy szükségem volt rá.

Én ezekben a gondviselés jelenlétét ismerem fel.

A kapott ajándékot gondozni kell

Hiszem, hogy az adottságaink Istentől kapott ajándékok. Nem egyformák, és nem azonos mértékűek. Van, akinek valami könnyebben megy, másnak ugyanazért sokkal többet kell dolgoznia. De attól, hogy valakinek a képessége kezdetben szerényebbnek látszik, még van mit gondoznia magában.

A csiszolatlan drágakő sem mutatja meg rögtön minden szépségét. Dolgozni kell rajta, hogy előtűnjön, amit magában rejt.

Ezért gondolom fontosnak, hogy aki mély vonzalmat érez valamely tevékenység iránt, ne mondjon le róla az első ügyetlen próbálkozások után. A kezdeti eredmény még keveset árul el arról, mire lehet képes évek tanulásával és kitartó munkájával.

Időt kell adnunk annak, ami bennünk kibontakozhat.

Nem kell mindenkinek rendkívüli tehetségnek lennie ahhoz, hogy örömét lelje az alkotásban, fejlődjön, és értéket hozzon létre. A saját adottságainkat kell megismernünk és gondoznunk. Ehhez pedig hozzá kell kezdenünk a munkához, akkor is, amikor még bizonytalanok vagyunk magunkban.

Mit kezdünk a talentumainkkal?

Számomra erről is szól Jézus talentumokról mondott példázata.

Az egyik szolga öt talentumot kap, a másik kettőt, a harmadik egyet. Az első kettő munkához lát, és gyarapítja a rábízott értéket. Az egy talentumot kapó szolga viszont elássa azt.

Különösen fontosnak érzem, hogy az ötöt és a kettőt kapó szolga ugyanazt a dicséretet hallja. Más mennyiségből indultak, más mennyiséggel számoltak el, de mindketten éltek azzal, amit rájuk bíztak. Az egy talentumot kapó szolgát pedig azért marasztalja el az ura, mert elrejtette a rábízott értéket, és nem kezdett vele semmit.

Én ebből azt is értem: a kapott adottság nagyságát nem kérhetjük számon magunkon, a gondozásáért viszont felelősek vagyunk.

A példázat végén ez áll:

"Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van."
Máté 25,29

Ezt a gondolatot a képességeinkre, a szellemi ajándékainkra, sőt a hitünkre is érvényesnek érzem. Amit használunk és gondozunk, az gyarapodhat. A használaton kívül hagyott képesség megkophat, a fel nem vállalt lehetőség pedig betöltetlen marad.

Érdekes az is, hogy a példázatban nincs olyan szolga, aki munkához látott, de végül mindent elveszített. Én ebben a munkát kísérő isteni támogatás képét is látom. Számomra ez bizalomra ad okot akkor is, amikor még nem látom az erőfeszítésem eredményét.

Egy elrontott festmény közben is tanulhatok valamit. Felismerhetek egy hibát, jobban megérthetek egy formát, megtapasztalhatom, melyik megoldás nem vezet oda, ahová szeretnék. A következő kép előtt már ezzel a tapasztalattal állok. Lehet, hogy az adott munkám nem sikerült, de a benne szerzett tudás később még segítségemre lehet.

Hiszem, hogy Isten a kezünk munkáját is megáldja. Ebbe a gondolkodás, a figyelem, a tanulás és az újrakezdés ugyanúgy beletartozik. Ahogyan a szántóvető előkészíti a földet és elveti a magot, nekünk is megvan a magunk elvégzendő része. A növekedést nem tudjuk pusztán az akaratunkkal létrehozni, de a vetést és a gondozást nekünk kell vállalnunk.

A tehetség mellé oda kell tennünk magunkat

Visszatérve Tim Notke mondásához: egy kisebb adottságú, kitartóan dolgozó ember valóban megelőzheti azt, aki sokkal többet kapott, de parlagon hagyja a képességeit. Csakhogy ő is a maga kapott ajándékát bontakoztatja ki. A tehetség és a munka az ő életében is együtt hoz gyümölcsöt.

Amikor tehát valaki a festményeim alatt a tehetségemet dicséri, hálásan fogadom. Magam is ajándéknak tartom, hogy vonz a festészet, hogy örömet találok benne, és hogy képekben fejezhetek ki valamit abból, ahogyan a világot látom.

Ehhez az ajándékhoz azonban újra meg újra oda kell állnom. Tanulnom kell, figyelnem kell, és el kell végeznem a munkát. Számomra éppen ez a kapott tehetség megbecsülése.

A tehetséget kapjuk. A kibontakoztatása a mi feladatunk.

Ha van kedved, nézz körül a festményeim között is! Minden kép mögött ott van egy történet, sok-sok munka és a kapott ajándék öröme.